EUROKAZ
Laszlo Najmanyi
On June 26, 2009 Laszlo Najmanyi gave a multimedia lecture on the life and times of the theatre artist, writer, educator Peter Peter Halasz (1943-2006), at the EUROKAZ Festival, in Zagreb (Croatia). As a part of the lecture he presented his videobook 'THE MAN WHO WAS A THEATRE', which he created especially for the occasion.
Najmányi László 2009. június 26-án előadást tartott a 2006-ban elhunyt színházművész, író, pedagógus Halász Péterről a zágrábi (Horvátország) EUROKAZ fesztiválon. Az előadást az alkalomra készült THE MAN WHO WAS A THEATRE című videokönyve vetítésével nyitotta.
I am a writer, fine artist, composer, film,- video- and theatre maker: an observer and communicator. I am dedicated to being direct and personal in both my life and my works. As a theatre artist, with four decades worth of creative experience, I’ve always been interested in non-imitational, non-representational, therefore living theatre. I believe that the essence of living theatre is not playing roles, pretending that we are somebody else, but a conscious, focused presence, self- and context awareness. I see the theatre artist’s job as creating and controlling meaningful situations. Theatre is the art of the present. It is being born at the front of the audience, lives through the length of the show, and vanishes in the thin air, at the end of the performance – but not without a trace. It leaves its mark in the very core of our being: it purifies our soul. A true theatre performance can not be reproduced on photos, on film, video- or audio recordings. It happens to both players and their audience at the same time. It is a joint experience. The living theatre’s community forming power comes from sharing the moment.
There are many theatres, staging countless plays day after day, but very few of them are living. Only a precious few of them capable of creating actuality. Most of the theatres do not happen, even though they are busy as Hell. All they get from their backbreaking efforts and often considerable expenses is dead time. The reason of their reoccurring failure is precisely the very fact, that they put so much senseless work into the manufacturing process. While engaging in their feverish, joyless activity they tend to forget, that the art of theatre is not based on sweaty labour, it is not the hard earned result of military training, neither it is the consequence of religious devotion. Above all theatre is playing, a joyful, youthful, free spirited, liberating game, in which both actors and audience participate.
We like to quote William Shakespeare: "Life is a theatre". While we think that this definition is true, we are afraid to act on it. We are too scared to mix life and art. We like to draw a sharp border line between them. Our soul is too weak to lead us to attempt a conscious life. We are terrified to play. Instead of trying to compose our life consciously, instead of attempting to give it a style and shape its form, we set up senseless taboos to govern our life. We submit ourselves to an artificial, fears dictated order, which points out certain parts of life, certain life situations, within which, with which we are not supposed to play. The strongest taboo is death. We are not supposed to play with it. We are not supposed to laugh at it. We do not allow ourselves to die joyfully. Childishly and masochisticly we refuse to accept death as part of life, an inevitable, very special event. We are too scared to celebrate it.
I knew a man, who was so free and self-composed that he lived his entire life as a theatre, even turned his own funeral into a theatre show. His name was Peter Halasz, and he was a living theatre. He and his friends founded their own theatre, Studio Kassák in Budapest, Hungary in 1969. After a few performances they were banned by the Bolshevik dictature’s authorities. For the next four years they held illegal performances in the apartment of Mr. Halasz and his wife, Anna Koós. They worked under constant surveillance by the secret police. Their apartment was bugged and was often raided by the police, who arrested both the performers and their audience. In 1975 the group was forced by the authorities to leave Hungary. After a highly successful tour of Europe and the Middle East they’ve settled down in New York City. They rented a building on West 23rd street (near the Chelsea hotel), where they lived and worked for the next years. They took up the name Squat Theatre and soon became one of the most influential independent theatres of New York. They often toured Europe with their award winning plays.
"On one amazing night they did this piece called ‘Mr. Dead and Mrs. Free,’" the director Jonathan Demme told The Guardian in 1998, talking about a show by the Squat theatre. "In New York City traffic they had this military jeep, with four soldiers in it, do a screaming U-turn in the middle of 23rd Street. The jeep goes up on the sidewalk while people are walking by, the soldiers jump out of the jeep, run into the theater, grab one of the characters in the play, put him in the jeep and then they’re gone. You never see them again, and that was the most amazing moment in live theater I’ve ever seen!" One of the soldiers on the jeep was Peter Halasz. The brazen kidnapping was his idea.
A quote from Mel Gussow's review on the Squat theatre's performance of their play, 'Pig, Child, Fire' (’Stage: Squat Abuses West 23rd Street’ – The New York Times, November 17, 1977): "The event takes place on the first floor of a storefront on West 23rd street. A curtain is opened and through a window we see the street. The street is an essential part of the performance. At approximately 9:30 pm a taxicab pulls up outside, a bearded man gets out, and points a gun across 23rd street. A man on the other side of the road points a gun at him. Inside the theatre a woman has the first man in her gunsight. My shock was deepened by the fact that the street scene was uninterrupted by passers by – although later a police officer checked a lock on the thetare's door, was he an actor? Are drown weapons a common occurence on West 23rd street? Or did people think that a movie was being filmed? Throughout the show, the street is filled with disturbing episodes. At one point the bearded man walks past the window with an arm completely enveloped in flames." The bearded man, with an arm completly enveloped in flames was Peter Halasz.
"For Squat Theater, what separates theater and life is not a chasm but a continuum. Somewhere between living their art and performing their lives, the lines begin to blur." – wrote Don Shewey in his 1987 article, 'SQUAT THEATER AND THE ART OF LIVING'.
"Squat performs in a converted storefront theater on West 23d Street, a block east of Eighth Avenue. At strategic moments in each of the three productions a black curtain is drawn open to reveal a large window and glass door facing the street. By periodically enlarging the audience's theatrical frame of reference to include the outside world, Squat manages to incorporate the random, unpredictable ebb and flow of street life into its productions. The unrehearsed reality of the street can thus be juxtaposed against – and contrasted with – highly stylized images like the infant of ’Mr. Dead and Mrs. Free." Passers-by of all descriptions invariably begin to peek inside, sometimes pressing their faces up against the glass for a better look. One's first temptation is to laugh at those unsuspecting souls who have unwittingly wandered into a performance. But it soon becomes apparent that the paying audience is as much on display as those random spectators are." ('Squat Theatre Explodes Convention' by Roger Copeland, The New York Times, October 17, 1982)
After working together for almost twenty years the group broke up in 1985. Mr. Halasz soon formed his own theatre, with which he’s staged dozens of his own plays in the next two decades, mostly in Europe. In November, 2005 he was diagnosed with liver cancer. His doctors told him that he’s got only months left to live. On February 6, 2006 he staged his pre-death funeral ceremony at Műcsarnok (Kunsthalle), in Budapest. He was laying in a coffin, surrounded by flowers and burning candles, as he was listening to eulogies, which were delivered by his closest friends, among them the author of this presentation. A month later, on March 9, 2006 he died in New York City. He was one of the coolest, bravest guys I knew, one tough cookie, a living theatre, up until the last breath he exhaled. He won’t rest in peace, but keeps on inspiring us.
Laszlo Najmanyi
THE MAN WHO WAS A THEATRE
Presentation & Lecture
EUROKAZ Festival
Zagreb, Croatia
June 26, 2009
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
THE MAN WHO WAS A THEATRE
Presentation & Lecture
EUROKAZ Festival
Zagreb, Croatia
June 26, 2009
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Prewords
"Everybody is an artist, but not all art is actual."
St. Thomas
St. Thomas
I am a writer, fine artist, composer, film,- video- and theatre maker: an observer and communicator. I am dedicated to being direct and personal in both my life and my works. As a theatre artist, with four decades worth of creative experience, I’ve always been interested in non-imitational, non-representational, therefore living theatre. I believe that the essence of living theatre is not playing roles, pretending that we are somebody else, but a conscious, focused presence, self- and context awareness. I see the theatre artist’s job as creating and controlling meaningful situations. Theatre is the art of the present. It is being born at the front of the audience, lives through the length of the show, and vanishes in the thin air, at the end of the performance – but not without a trace. It leaves its mark in the very core of our being: it purifies our soul. A true theatre performance can not be reproduced on photos, on film, video- or audio recordings. It happens to both players and their audience at the same time. It is a joint experience. The living theatre’s community forming power comes from sharing the moment.
There are many theatres, staging countless plays day after day, but very few of them are living. Only a precious few of them capable of creating actuality. Most of the theatres do not happen, even though they are busy as Hell. All they get from their backbreaking efforts and often considerable expenses is dead time. The reason of their reoccurring failure is precisely the very fact, that they put so much senseless work into the manufacturing process. While engaging in their feverish, joyless activity they tend to forget, that the art of theatre is not based on sweaty labour, it is not the hard earned result of military training, neither it is the consequence of religious devotion. Above all theatre is playing, a joyful, youthful, free spirited, liberating game, in which both actors and audience participate.
We like to quote William Shakespeare: "Life is a theatre". While we think that this definition is true, we are afraid to act on it. We are too scared to mix life and art. We like to draw a sharp border line between them. Our soul is too weak to lead us to attempt a conscious life. We are terrified to play. Instead of trying to compose our life consciously, instead of attempting to give it a style and shape its form, we set up senseless taboos to govern our life. We submit ourselves to an artificial, fears dictated order, which points out certain parts of life, certain life situations, within which, with which we are not supposed to play. The strongest taboo is death. We are not supposed to play with it. We are not supposed to laugh at it. We do not allow ourselves to die joyfully. Childishly and masochisticly we refuse to accept death as part of life, an inevitable, very special event. We are too scared to celebrate it.
I knew a man, who was so free and self-composed that he lived his entire life as a theatre, even turned his own funeral into a theatre show. His name was Peter Halasz, and he was a living theatre. He and his friends founded their own theatre, Studio Kassák in Budapest, Hungary in 1969. After a few performances they were banned by the Bolshevik dictature’s authorities. For the next four years they held illegal performances in the apartment of Mr. Halasz and his wife, Anna Koós. They worked under constant surveillance by the secret police. Their apartment was bugged and was often raided by the police, who arrested both the performers and their audience. In 1975 the group was forced by the authorities to leave Hungary. After a highly successful tour of Europe and the Middle East they’ve settled down in New York City. They rented a building on West 23rd street (near the Chelsea hotel), where they lived and worked for the next years. They took up the name Squat Theatre and soon became one of the most influential independent theatres of New York. They often toured Europe with their award winning plays.
"On one amazing night they did this piece called ‘Mr. Dead and Mrs. Free,’" the director Jonathan Demme told The Guardian in 1998, talking about a show by the Squat theatre. "In New York City traffic they had this military jeep, with four soldiers in it, do a screaming U-turn in the middle of 23rd Street. The jeep goes up on the sidewalk while people are walking by, the soldiers jump out of the jeep, run into the theater, grab one of the characters in the play, put him in the jeep and then they’re gone. You never see them again, and that was the most amazing moment in live theater I’ve ever seen!" One of the soldiers on the jeep was Peter Halasz. The brazen kidnapping was his idea.
A quote from Mel Gussow's review on the Squat theatre's performance of their play, 'Pig, Child, Fire' (’Stage: Squat Abuses West 23rd Street’ – The New York Times, November 17, 1977): "The event takes place on the first floor of a storefront on West 23rd street. A curtain is opened and through a window we see the street. The street is an essential part of the performance. At approximately 9:30 pm a taxicab pulls up outside, a bearded man gets out, and points a gun across 23rd street. A man on the other side of the road points a gun at him. Inside the theatre a woman has the first man in her gunsight. My shock was deepened by the fact that the street scene was uninterrupted by passers by – although later a police officer checked a lock on the thetare's door, was he an actor? Are drown weapons a common occurence on West 23rd street? Or did people think that a movie was being filmed? Throughout the show, the street is filled with disturbing episodes. At one point the bearded man walks past the window with an arm completely enveloped in flames." The bearded man, with an arm completly enveloped in flames was Peter Halasz.
"For Squat Theater, what separates theater and life is not a chasm but a continuum. Somewhere between living their art and performing their lives, the lines begin to blur." – wrote Don Shewey in his 1987 article, 'SQUAT THEATER AND THE ART OF LIVING'.
"Squat performs in a converted storefront theater on West 23d Street, a block east of Eighth Avenue. At strategic moments in each of the three productions a black curtain is drawn open to reveal a large window and glass door facing the street. By periodically enlarging the audience's theatrical frame of reference to include the outside world, Squat manages to incorporate the random, unpredictable ebb and flow of street life into its productions. The unrehearsed reality of the street can thus be juxtaposed against – and contrasted with – highly stylized images like the infant of ’Mr. Dead and Mrs. Free." Passers-by of all descriptions invariably begin to peek inside, sometimes pressing their faces up against the glass for a better look. One's first temptation is to laugh at those unsuspecting souls who have unwittingly wandered into a performance. But it soon becomes apparent that the paying audience is as much on display as those random spectators are." ('Squat Theatre Explodes Convention' by Roger Copeland, The New York Times, October 17, 1982)
After working together for almost twenty years the group broke up in 1985. Mr. Halasz soon formed his own theatre, with which he’s staged dozens of his own plays in the next two decades, mostly in Europe. In November, 2005 he was diagnosed with liver cancer. His doctors told him that he’s got only months left to live. On February 6, 2006 he staged his pre-death funeral ceremony at Műcsarnok (Kunsthalle), in Budapest. He was laying in a coffin, surrounded by flowers and burning candles, as he was listening to eulogies, which were delivered by his closest friends, among them the author of this presentation. A month later, on March 9, 2006 he died in New York City. He was one of the coolest, bravest guys I knew, one tough cookie, a living theatre, up until the last breath he exhaled. He won’t rest in peace, but keeps on inspiring us.
New York, May 20, 2009
Images from the videobook 'THE MAN WHO WAS A THEATRE'
Képek az EUROKAZ fesztiválon bemutatott THE MAN WHO WAS A THEATRE című videokönyvből
Peter Halasz
From the movie 'The Emperor's Message', by Laszlo Najmanyi
A császár üzenete
Hungary, 1975
Peter Halasz
Appartment Theatre
Lakásszínház
Budapest (Hungary), 1973
Stephan Balint and Peter Halasz
Appartment Theatre
Lakásszínház
Budapest (Hungary), 1973
Halász Péter
In a movie by Gabor Altorjay Gábor
Altorjay Gábor filmjében
Germany, 1976
Squat Theatre
New York
Peter Halasz
Interview to Laszlo Najmanyi
Budapest, 1999
Peter Halasz
'Diary of a Madman – or The Notes of the Mine Cleaner'
Egy őrült naplója – avagy az aknaszedő feljegyzései
New Theatre / Új Színház, Budapest (Hungary), 2002
Peter Halasz
2003
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Tamas St. Auby and Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006.
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Peter Halasz
Műcsarnok (Kunsthalle), Budapest (Hungary)
February 6, 2006
Peter Halasz
Trafó, Budapest (Hungary), 2000
Halász Péter él... és te?
Az A38 portál interjúja Najmányi Lászlóval
1. Halász Péter utolsó előadása, amelyben saját temetését rendezte meg, nagyon különböző reakciókat váltott ki: egyesek zseniálisnak, mások visszataszítónak tartották. Milyen a Te megítélésed?
Én a kórházaknak nevezett kivégző intézményekben, kuruzslók felügyelete alatt, nyöszörögve, hörögve, jajgatva, sikoltozva, a fájdalomtól megőrülve történő haldoklást tartom rémségesnek, a temetéseket visszataszító eseményeknek, a gyászt gusztustalannak, értelmetlennek. Ideálom az ember, aki az utolsó pillanatáig igyekszik megkomponálni, kezében tartani, példaértékűvé formálni a saját sorsát. Ezt tette Halász Péter is, aki nem félt a Halál arcába nevetni és színházi előadásként megrendezni a saját búcsúszertartását. Nagyon jellemző a magyarok halálhoz való viszonyára, hogy a Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadás közönségének nagy része csak kívülről, a szomszédos teremben felállított kivetítőn merte követni az Átriumban felállított ravatal körüli eseményeket. Nem mertek a terembe lépni, mert féltek egy térben lenni a haldoklóval. Egy temető ravatalozója, ha a halott Halász Péter feküdt volna a koporsóban biztosan zsúfolásig megtelt volna. Magyarország nekrofil, halál- és szenvedésimádó kultúra, amelytől abszolút idegen az a fajta, leginkább az amerikai indiánokra jellemző vagányság, amellyel Halász Péter élte az életét és viszonyult a végső, nagy utazáshoz. Itt az emberek életükben féltékenyen, rosszindulatúan, gyűlölködve figyelik egymást, igyekeznek minden rendelkezésükre álló eszközzel keresztbetenni a másiknak, megakadályozni felemelkedését, hogy aztán, amikor az illető meghalt, ravatalánál dicshimnuszokat zengjenek róla. A magyar írók imádnak nekrológokat írni, leginkább azokról, akiket életükben a legjobban gyűlöltek. Azt hiszem a nekrológ itt a legfontosabb irodalmi műfaj.
2. Hogyan került sor arra, hogy a patinás zágrábi Eurokaz fesztivál meghívjon, hogy előadást tartsál az ő utolsó rendezéséről?
A fesztivál főrendezője, Gorana Vnuk, aki korábban, Olaszországban látta a Squat színház Mr. Dead & Mrs. Free című előadását, véletlenül ráakadt az interneten a Halász Péter emlékére létesített Virtuális Emlékművemre. Ő hívott meg egyik budapesti útja során. Én voltam a fesztivál egyetlen magyar résztvevője. Nemcsak Halász Péter búcsúelőadásáról számoltam be a nagyon fogékony, érdeklődő nemzetközi közönségnek, hanem bemutattam legújabb videokönyveimet (Karib könyv; Thereminiad; TimeBook; The Jew; L’Odyssée Électronique) és két, az alkalomra írt monodrámámat (Wounded Knee; Missing Tooth) is. Halász Péter életéről és 2006. február 6-i, a budapesti Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadásáról THE MAN WHO WAS A THEATRE címmel állítottam össze a róla szóló előadást nyitó videokönyvet. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy elfogadjam-e a megtisztelő meghívást, mert az elmúlt évben – mint ahogy a megelőző években is – megállás nélkül dolgoztam. Tavaly ősz óta nyolc darabot írtam és állítottam Les Fleurs du Mal nevű társulatommal színpadra, sok theremin koncertet tartottam, négy videokönyvet és több új honlapot hoztam össze, számtalan cikket, tanulmányt írtam, s közben tanítottam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is, úgyhogy meglehetősen energiahiányos állapotban kaptam a meghívást. Végül mégsem bántam meg, hogy elmentem Zágrábba. Nagyszerű volt a közönség, az előadások jól sikerültek. A szervezők is mindent megtettek a sikerért és azért, hogy jól érezzem magam városukban. Úgy gondolom, hogy Horvátországnak sokkal inkább lenne helye az Európai Unióban, mint ennek az izgága, gonosz, gyűlölködő, formátlan micsodának itt. Zágráb gyönyörű, tiszta, tökéletesen működő, barátságos város. Mindenki kedves, tisztelettudó volt velem. Senki sem hazudott, csapott be, senki sem gáncsoskodott, ármánykodott. Ami Budapesten ritkán történt meg az elmúlt évtizedben, a szervezők gratuláltak előadásaim után, megköszönték részvételemet. Budapesten szinte sohasem történik meg, hogy az előadásaimat nagy kegyet gyakorolva befogadó intézmények vezetői megnéznék az előadást, az pedig elképzelhetetlen, hogy gratuláljanak, köszönetet mondjanak utána. Ha eljönnek egyáltalán, azonnal kritizálni kezdenek, így próbálnak maguknak identitást összeeszkábálni, így próbálják a lehető legkellemetlenebbé tenni az alkotási folyamatot. Magyarországon a művészeti intézmények vezetői, tulajdonosai gyűlölik, minden lehetséges módon igyekeznek akadályozni, ellehetetleníteni a művészeket, míg zágrábi kollégáik barátként, alkotótársként viselkednek. Ennek az éles különbségnek az az oka, hogy Magyarországon kevés ember van a helyén. A művészeti intézmények legtöbb vezetőjének, tulajdonosának inkább portásként, vagy raktárosként, esetleg lókupecként kellene dolgoznia, a feladataik ellátására tökéletesen alkalmatlan kurátorok, szerkesztők, szervezők biztosan jó takarítónők, konzervgyári segédmunkások lennének, és így tovább. Itt, a fordított értékek országában – Hamvas Bélát idézve – az van fenn, akinek lenn, s az van lenn, akinek fent lenne a helye. Tisztelet a nagyon ritka, gyorsan fogyó kivételeknek.
3. Hogyan sikerült az előadásod, s milyen érdeklődést és reakciókat váltott ki?
Ahogy korábban már említettem, nagyon jól összejöttek az előadások. Az ideális körülmények, a szervezők kedvessége, segítőkészsége engem is feldobott, jó hangulatban, bosszankodás, idegeskedés nélkül dolgoztam. Mivel a szövegeket a helyszínen improvizáltam, jól jött, hogy semmi sem zavarta a koncentrációmat. A közönség számos ország és kontinens lakóiból állt, akik olyan helyekről jöttek, ahol az általam képviselt szellemiségnek – yippie, punk, fluxus, élő színház – jóval erősebb hagyományai vannak, mint Magyarországon. Ismerve referenciáimat megértették a vicceimet, vették a lapot. A fesztivál témája a Halál volt, ezért lehetett olyan aktuális a Halász Péter búcsúelőadását bemutató prezentációm. Nagyon sokan vásároltak videokönyveimből. Azt hiszem, hogy jó úton járok ennek a vadonatúj műfajnak a művelésével. A videokönyveket magam készítem és terjesztem, nincs szükségem közvetítőkre, cenzúrázó, hazudozó, jellemtelen, tudatlan, rossz ízlésű, bolond kiadókra, drága nyomdákra, óriási sápot lehúzó terjesztőhálózatokra. Mivel mindent magam csinálok, a videokönyvek pontosan olyanok lesznek, amilyeneknek megálmodom őket. Gyorsan készülnek, nem akadályozzák a munkát a drágán, lassan és lelkiismeretlenül dolgozó specialisták. A közvetítők kiiktatása miatt az árakat is alacsonyan tudom tartani. Az előadások után számos meghívást kaptam, többek között argentínai és Japán előadókörutakra.
4. Milyennek látod az Eurokaz fesztivált, s milyen más rendezvényeit láthattad még?
A független színházak egyik legfontosabb európai fesztiváljának 20 éves múltja van. A Horvátországot is sújtó gazdasági válság ellenére a szervezők az idén is méltó körülményeket teremtettek az eseménysorozat lebonyolításához. Kocsi várt az állomáson, az szállított a remek szállodából az előadásokra és vissza, s egy kedves, jó humorú, figyelmes hölgynek az volt az egyetlen feladata, hogy mindenhová elkalauzoljon, s igyekezzen munkámhoz minden segítséget megadni. Ugyanilyen megkülönböztető figyelemben részesült a fesztivál többi közreműködője is. Az események a meghirdetett időpontban kezdődtek, a technika, a légkondicionálás működött, a közönségszervezők kiváló munkát végeztek. A gyakori felhőszakadások ellenére minden esemény telt házak előtt játszódott. Az idő rövidsége miatt csak kevés előadást tudtam megnézni. Közülük talán a legérdekesebb a Nicolas Varchausky és Eduardo Molinari argentin művészek, és Saša Božić horvát dramaturg kollaborációjából született Tertulia című, a 350 000 halottnak végső nyughelyet biztosító Mirogoj temetőben megrendezett, késő éjszakai előadás volt. Jelentkezzen, aki el tudná intézni, hogy színházi előadást rendezhessek bármelyik budapesti temetőben! Nem újratemetni akarok (azt engedik), hanem feltámasztani azokat, akikre most, nyomorúságunk idején olyan nagy szükségünk lenne.
5. Visszatérve Halász Péterhez: pár évvel a halálát követően milyennek látod az ő életútját, művészetét, hazai fogadtatását?
Halász Péter életútját, művészetét, attitűdjét példaértékűnek látom, ami nem azt jelenti, hogy másolására buzdítok, hanem úgy gondolom, hogy az ő művészi felelősségtudatának, etikájának, szabadságfokának, tudatosságának, öntiszteletének elérésére kellene minden magára valamit is adó művésznek törekednie. A gőgösen tudatlan, mélységesen gyáva és konzervatív Magyarország ugyanúgy kivetette őt és társulatát magából, mint korábban Bartók Bélát, Hamvas Bélát, vagy nagyjából a Halász csoport kiűzésével egy időben St. Auby Tamást és Kelet-Európa első punk együttesét, a Spions-t. A rendszerváltás sem hozott változást az itteni értékrendben. A művészeti intézmények, kiadók mai vezetői, a pénz- és lehetőség osztók szinte semmiben sem különböznek a kapusi szerepet korábban ellátó bolsevista funkcionáriusoktól, inkább gerinctelenebbek, tudatlanabbak, alattomosabbak náluk. Az emberek magukra vették a bolsevista cenzorok szerepét, mindenki ott akadályozza a másikat, ahol csak tudja. Milliónyi apró, saját munkásságra képtelen kis kritikus született, akik nem tudnak örülni a mások eredményeinek, hanem makacsul keresik az elkészült műveken a pontot, amelybe beleköthetnek. Túl sok okos ember van itt, de alig lézeng néhány, akiben van lélek. Teremtő, alkotó, bátor, öntisztelő lélek. A szabadság itt őrületet és káoszt hozott, amelyben Halász Péternek ugyanúgy nem volt helye, ahogy nekem sincs. Mindmáig a fülembe cseng Halász Péter búcsúbeszédének egyik mondata: „Bár annyian eljöttek volna az előadásaimra, mint a temetésemre!” Fantasztikus, alapvető fontosságú ismereteket terjesztő, magas művészi értékű előadásokat hozott létre a Városi Színházban, üres széksorok előtt. Rettenetes kritikákat kapott, amelyek arról árulkodtak, hogy íróiknak fogalmuk sincs a kortárs színházról, a kortárs művészetről, egyáltalán: a világról, beleértve múltat, jelent és jövőt. Az egyik legnagyobb amerikai képzőművészről, Henry Dargerről szóló előadása után a legnevesebb magyar színikritikus azt írta, hogy Darger nyilvánvalóan kitalált személy, Halász beteges képzeletének szülötte. Ugyanez a kritikus nem ismerte Halász Jack Smith-ről, az amerikai underground egyik világhírű művészéről szóló darabjának főszereplőjét sem. Őt is kitalációnak gondolta. A jól fizetett, mindenféle díjakkal és elismerésekkel elhalmozott, félistennek tekintett kritikus még annyi fáradtságot sem vett, hogy utánanézzen kritikája tárgyának a neten. Az utánunk jövő, jórészt a mi munkáink kasztrálásával kisebb-nagyobb karriereket építő, most kulturális hatalmat gyakorló generáció erős Oedipus komplexumban szenved, legtöbbjük még említeni sem mer bennünket előzményként. Úgy tüntetik fel magukat, mintha a semmiből materializálódtak volna. Mi nem kaptunk a szabad Magyarországon valódi lehetőségeket, munkásságunknak megfelelő pozíciókat, nyilván azért, mert félnek az erőnktől, tudásunktól, tapasztalatainktól. A lehetőségeket, pozíciókat az arctalan statiszták kapták, az őket puhaságuk miatt kedvelő politikától, olyan gyenge, felkészületlen emberek, akik semmit sem tudnak kezdeni az érdemtelenül megkapott hatalommal, csak a káoszt és az országra oly jellemző pitiánerséget terjesztik és fokozzák. Magyarországi alapélményem csaknem fél évszázad után sem változott: mintha egy idegen, primitív, elállatiasodott, ellenséges bolygón hajtanánk végre civilizáló missziót. Nem véletlen, hogy az egyetlen, valóban világhírű, valóban korszakteremtő, mindent a saját erejéből elért magyar színházművész, Halász Péter munkásságát nem ismerte el sem a mindenható politika, sem az úgynevezett „szakma”, a tudatlanoknak ez a gonosz gyülekezete. Még egy nyomorúságos Jászai díjra sem találták méltónak az Amerikában és Európa szerte elismert művészt és pedagógust. Jellemző módon nagyságrendekkel többen eljöttek a róla szóló előadásomra Zágrábban, mint a pár hónappal korábban a Sirályban és a Merlin színházban rendezett Halász Péter emlékműsoraimra. A magyar média persze fogékony a búcsúelőadás bulvár-értékére, szinte nincs olyan újság, magazin, internetes portál, rádióállomás, tévé csatorna, amely ne készített volna velem interjút e tárgyban. Halász Péter, ugyanúgy, mint Bartók, Hamvas, a Spions, vagy én ufóknak, veszélyes földönkívülieknek számítunk Magyarországon, akiket minden ostoba, tudatlan idióta jogosnak és kívánatosnak tart ellehetetleníteni. Az én helyzetemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ma már csak egy internetes portálon tudok, kizárólag művészetről publikálni. Beküldött írásaimra a szerkesztőségek nem is válaszolnak – ilyen még a diktatúra idején is ritkán fordult elő. Ha viszont meghal valaki a kortársaim közül, ugyanazok a leveleimre nem válaszoló szerkesztők azonnal jelentkeznek, hogy írjak nekrológot az elhunytról. Gyakorlatilag tehát kizárólag gyászbeszédeket tudok a szabad magyar sajtóban publikálni. Úgyhogy engem sem érdekel már a magyar közélet, csinálom a magam dolgát és igyekszem a pusztuló társadalmi környezetről, és az azt benépesítő gonosz, elmeháborodott kerti törpékről megfeledkezni.
6. Azt, hogy Halász Péter mély és fontos nyomokat hagyott a honi színházkultúrában bizonyítja róla írt kiváló köteted nagy sikere is. Van-e szó a kötet újrakiadásáról, s várható-e Rólad, vagy a hazai diktatúra idején más külföldre szakadt meghatározó művészről kötet? Kikről lenne a legfontosabb ma ilyet megjelentetni?
A Dowtown Blues könyvem újabb kiadásáról nincs szó. A kiadóval megszakadt a kapcsolatom, miután meg akarta cenzúrázni a kiadásra előkészített Karib könyvemet. A dolog ott tart, hogy az öntisztelet hiányos, saját anyagi érdekeit sem látó kiadó még a gyakori vidéki könyvbemutatókra sem küld a könyvből példányokat, hiába kérik a szervezők. Úgyhogy elkészítettem a Downtown Blues videokönyv változatát, amelyet magam terjesztek, így aztán el is jut az érdeklődőkhöz. A Karib könyvet, az óriási érdeklődés ellenére, hosszas ígérgetések és hazudozások után eddig kilenc kiadó dobta vissza. Hasonlóan jártam a többi nyolc, elkészült könyv-kéziratommal. Az a fajta letisztult, nem a nyelvvel játszó, nem kacsintgatós, hanem közlő, kifejezési pontosságra törekvő irodalom, amelyet én művelek idegen az itteni léha irodalmi hagyományoktól, különösen attól a számomra felfoghatatlan indíttatású, szerzőik okosságát hirdető szófosástól, amit a kortárs magyar írók legtöbbje művel. Az olvasók szeretik a munkáimat, de nem jutnak hozzájuk, mert a kiadók nem teszik a dolgukat. Többek között ezért váltottam át a saját magam készítette, saját magam által terjesztett videokönyvek műfajára, illetve ezért tervezem elkészült, kiadatlan könyveimet az internetről letölthető, elektronikus könyvek formájában terjeszteni. Fontosnak tartanám, hogy végre megjelenjen egy hiteles könyv a Spionsról, hiszen ennek az annakidején ugyancsak nagy gyűlölettel fogadott projektnek óriási hatása volt a magyarországi független kultúra, a punk és a new wave kialakulására, s üzenete mindmáig aktuális. Közelről érintettként hozzá is kezdtem a Spions történet megírásához, de erre a könyvre sem mutatkozott kiadói érdeklődés. Nyilván ha egy hozzá nem értő, tájékozatlan analfabéta vállalkozna a könyv megírására, hibáktól, félreértésektől, félremagyarázásoktól hemzsegő tákolmányát azonnal kiadnák és orrba-szájba reklámoznák. Remélem lesz még időm a Spions könyvet befejezni és akár videokönyv, akár elektronikus könyv formájában, saját erőből kiadni. Nem vagyok fiatal ember, az időm már egyre gyorsabban múlik, s a korábban kifogyhatatlannak tűnő energia tartalékaim is vészesen fogyatkoznak. Jó lenne, ha valaki hitelesen meg tudná írni az 1960-70-es évek Magyarországának történetét, mert ez kiemelkedően fontos szellemtörténeti korszak volt, amelyben igen nagy kultúra- és szabadság teremtő egyéniségek munkálkodtak, akikről alig tudnak valamit az ő eredményeiket élvező új generációk. Korábban számos kiadót megkerestem az erről a korszakról szóló könyv megírásának ötletével, de csak ígéreteket és visszautasításokat kaptam. „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”, mondták a 21. századi cenzorok. Alapvető fontosságú lenne egy hiteles, St. Auby Tamás életútját, munkásságát bemutató monográfia is. A legsötétebb diktatúra idején, és a mostani, semmivel sem kevésbé bűzös, ragacsos sötétségben is, kortárs Hermészként ő hozta, hozza ide a legfényesebb nyugati gondolatokat, s minden műve, megmozdulása hibátlan, tökéletes. Az ő élete és munkássága, Halász Péterhez, Erdély Miklóshoz, Hajas Tiborhoz, vagy a Spions energiaközpontjához, Molnár Gergelyhez hasonlóan örökké példaértékű lesz. Ebben az iszonyatosan alpári, szubhumán, gonosz, tudatlan környezetben, ami a szabad Magyarország lett, persze kevés reményt látok a fentebb felsorolt könyvek megjelenésére. Az én erőm kevés mindehhez, szövetségesek pedig nincsenek.
7. Terveid? Álmaid? Rémálmaid?
Számos megkezdett projektem van. Igyekszem őket a hátralévő, kevés időmben befejezni. Azt hiszem a jövőben jóval kevesebb előadást tartok, jóval kevesebb projektet indítok el Magyarországon, mint eddig, mert nem látom értelmét a pusztába kiáltott szónak, a feneketlen kút szennyvize kimerésének. Rengeteg tiszta energiát nyomtam már ebbe a formátlan, izgága masszába, most már spórolni fogok erőimmel és a munkáimra sokkal fogékonyabb helyek felé igyekszem orientálódni. Megfigyeléseim szerint az ország szellemi romlása olyan mértékben felgyorsult, hogy már nem lehet megállítani, a devolúció visszafordításának lehetőségéről nem is beszélve. Mérhetetlenül untat a környezet agresszív tudatlansága, a folyamatos hazudozás, ígérgetés, legfőképpen a szellemi partnerek hiánya. Budapesten nem kell rémeket álmodni, elég, ha bárhová elmegyek ebben a tönkrevert, megnyomorított, önnön végbelébe bemászni igyekvő városban, s máris mintha egy horror film kellős közepébe cseppentem volna, undorító szörnyek, oszladozó hullák közé.
Guestbook – VendégkönyvÉn a kórházaknak nevezett kivégző intézményekben, kuruzslók felügyelete alatt, nyöszörögve, hörögve, jajgatva, sikoltozva, a fájdalomtól megőrülve történő haldoklást tartom rémségesnek, a temetéseket visszataszító eseményeknek, a gyászt gusztustalannak, értelmetlennek. Ideálom az ember, aki az utolsó pillanatáig igyekszik megkomponálni, kezében tartani, példaértékűvé formálni a saját sorsát. Ezt tette Halász Péter is, aki nem félt a Halál arcába nevetni és színházi előadásként megrendezni a saját búcsúszertartását. Nagyon jellemző a magyarok halálhoz való viszonyára, hogy a Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadás közönségének nagy része csak kívülről, a szomszédos teremben felállított kivetítőn merte követni az Átriumban felállított ravatal körüli eseményeket. Nem mertek a terembe lépni, mert féltek egy térben lenni a haldoklóval. Egy temető ravatalozója, ha a halott Halász Péter feküdt volna a koporsóban biztosan zsúfolásig megtelt volna. Magyarország nekrofil, halál- és szenvedésimádó kultúra, amelytől abszolút idegen az a fajta, leginkább az amerikai indiánokra jellemző vagányság, amellyel Halász Péter élte az életét és viszonyult a végső, nagy utazáshoz. Itt az emberek életükben féltékenyen, rosszindulatúan, gyűlölködve figyelik egymást, igyekeznek minden rendelkezésükre álló eszközzel keresztbetenni a másiknak, megakadályozni felemelkedését, hogy aztán, amikor az illető meghalt, ravatalánál dicshimnuszokat zengjenek róla. A magyar írók imádnak nekrológokat írni, leginkább azokról, akiket életükben a legjobban gyűlöltek. Azt hiszem a nekrológ itt a legfontosabb irodalmi műfaj.
2. Hogyan került sor arra, hogy a patinás zágrábi Eurokaz fesztivál meghívjon, hogy előadást tartsál az ő utolsó rendezéséről?
A fesztivál főrendezője, Gorana Vnuk, aki korábban, Olaszországban látta a Squat színház Mr. Dead & Mrs. Free című előadását, véletlenül ráakadt az interneten a Halász Péter emlékére létesített Virtuális Emlékművemre. Ő hívott meg egyik budapesti útja során. Én voltam a fesztivál egyetlen magyar résztvevője. Nemcsak Halász Péter búcsúelőadásáról számoltam be a nagyon fogékony, érdeklődő nemzetközi közönségnek, hanem bemutattam legújabb videokönyveimet (Karib könyv; Thereminiad; TimeBook; The Jew; L’Odyssée Électronique) és két, az alkalomra írt monodrámámat (Wounded Knee; Missing Tooth) is. Halász Péter életéről és 2006. február 6-i, a budapesti Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadásáról THE MAN WHO WAS A THEATRE címmel állítottam össze a róla szóló előadást nyitó videokönyvet. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy elfogadjam-e a megtisztelő meghívást, mert az elmúlt évben – mint ahogy a megelőző években is – megállás nélkül dolgoztam. Tavaly ősz óta nyolc darabot írtam és állítottam Les Fleurs du Mal nevű társulatommal színpadra, sok theremin koncertet tartottam, négy videokönyvet és több új honlapot hoztam össze, számtalan cikket, tanulmányt írtam, s közben tanítottam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is, úgyhogy meglehetősen energiahiányos állapotban kaptam a meghívást. Végül mégsem bántam meg, hogy elmentem Zágrábba. Nagyszerű volt a közönség, az előadások jól sikerültek. A szervezők is mindent megtettek a sikerért és azért, hogy jól érezzem magam városukban. Úgy gondolom, hogy Horvátországnak sokkal inkább lenne helye az Európai Unióban, mint ennek az izgága, gonosz, gyűlölködő, formátlan micsodának itt. Zágráb gyönyörű, tiszta, tökéletesen működő, barátságos város. Mindenki kedves, tisztelettudó volt velem. Senki sem hazudott, csapott be, senki sem gáncsoskodott, ármánykodott. Ami Budapesten ritkán történt meg az elmúlt évtizedben, a szervezők gratuláltak előadásaim után, megköszönték részvételemet. Budapesten szinte sohasem történik meg, hogy az előadásaimat nagy kegyet gyakorolva befogadó intézmények vezetői megnéznék az előadást, az pedig elképzelhetetlen, hogy gratuláljanak, köszönetet mondjanak utána. Ha eljönnek egyáltalán, azonnal kritizálni kezdenek, így próbálnak maguknak identitást összeeszkábálni, így próbálják a lehető legkellemetlenebbé tenni az alkotási folyamatot. Magyarországon a művészeti intézmények vezetői, tulajdonosai gyűlölik, minden lehetséges módon igyekeznek akadályozni, ellehetetleníteni a művészeket, míg zágrábi kollégáik barátként, alkotótársként viselkednek. Ennek az éles különbségnek az az oka, hogy Magyarországon kevés ember van a helyén. A művészeti intézmények legtöbb vezetőjének, tulajdonosának inkább portásként, vagy raktárosként, esetleg lókupecként kellene dolgoznia, a feladataik ellátására tökéletesen alkalmatlan kurátorok, szerkesztők, szervezők biztosan jó takarítónők, konzervgyári segédmunkások lennének, és így tovább. Itt, a fordított értékek országában – Hamvas Bélát idézve – az van fenn, akinek lenn, s az van lenn, akinek fent lenne a helye. Tisztelet a nagyon ritka, gyorsan fogyó kivételeknek.
3. Hogyan sikerült az előadásod, s milyen érdeklődést és reakciókat váltott ki?
Ahogy korábban már említettem, nagyon jól összejöttek az előadások. Az ideális körülmények, a szervezők kedvessége, segítőkészsége engem is feldobott, jó hangulatban, bosszankodás, idegeskedés nélkül dolgoztam. Mivel a szövegeket a helyszínen improvizáltam, jól jött, hogy semmi sem zavarta a koncentrációmat. A közönség számos ország és kontinens lakóiból állt, akik olyan helyekről jöttek, ahol az általam képviselt szellemiségnek – yippie, punk, fluxus, élő színház – jóval erősebb hagyományai vannak, mint Magyarországon. Ismerve referenciáimat megértették a vicceimet, vették a lapot. A fesztivál témája a Halál volt, ezért lehetett olyan aktuális a Halász Péter búcsúelőadását bemutató prezentációm. Nagyon sokan vásároltak videokönyveimből. Azt hiszem, hogy jó úton járok ennek a vadonatúj műfajnak a művelésével. A videokönyveket magam készítem és terjesztem, nincs szükségem közvetítőkre, cenzúrázó, hazudozó, jellemtelen, tudatlan, rossz ízlésű, bolond kiadókra, drága nyomdákra, óriási sápot lehúzó terjesztőhálózatokra. Mivel mindent magam csinálok, a videokönyvek pontosan olyanok lesznek, amilyeneknek megálmodom őket. Gyorsan készülnek, nem akadályozzák a munkát a drágán, lassan és lelkiismeretlenül dolgozó specialisták. A közvetítők kiiktatása miatt az árakat is alacsonyan tudom tartani. Az előadások után számos meghívást kaptam, többek között argentínai és Japán előadókörutakra.
4. Milyennek látod az Eurokaz fesztivált, s milyen más rendezvényeit láthattad még?
A független színházak egyik legfontosabb európai fesztiváljának 20 éves múltja van. A Horvátországot is sújtó gazdasági válság ellenére a szervezők az idén is méltó körülményeket teremtettek az eseménysorozat lebonyolításához. Kocsi várt az állomáson, az szállított a remek szállodából az előadásokra és vissza, s egy kedves, jó humorú, figyelmes hölgynek az volt az egyetlen feladata, hogy mindenhová elkalauzoljon, s igyekezzen munkámhoz minden segítséget megadni. Ugyanilyen megkülönböztető figyelemben részesült a fesztivál többi közreműködője is. Az események a meghirdetett időpontban kezdődtek, a technika, a légkondicionálás működött, a közönségszervezők kiváló munkát végeztek. A gyakori felhőszakadások ellenére minden esemény telt házak előtt játszódott. Az idő rövidsége miatt csak kevés előadást tudtam megnézni. Közülük talán a legérdekesebb a Nicolas Varchausky és Eduardo Molinari argentin művészek, és Saša Božić horvát dramaturg kollaborációjából született Tertulia című, a 350 000 halottnak végső nyughelyet biztosító Mirogoj temetőben megrendezett, késő éjszakai előadás volt. Jelentkezzen, aki el tudná intézni, hogy színházi előadást rendezhessek bármelyik budapesti temetőben! Nem újratemetni akarok (azt engedik), hanem feltámasztani azokat, akikre most, nyomorúságunk idején olyan nagy szükségünk lenne.
5. Visszatérve Halász Péterhez: pár évvel a halálát követően milyennek látod az ő életútját, művészetét, hazai fogadtatását?
Halász Péter életútját, művészetét, attitűdjét példaértékűnek látom, ami nem azt jelenti, hogy másolására buzdítok, hanem úgy gondolom, hogy az ő művészi felelősségtudatának, etikájának, szabadságfokának, tudatosságának, öntiszteletének elérésére kellene minden magára valamit is adó művésznek törekednie. A gőgösen tudatlan, mélységesen gyáva és konzervatív Magyarország ugyanúgy kivetette őt és társulatát magából, mint korábban Bartók Bélát, Hamvas Bélát, vagy nagyjából a Halász csoport kiűzésével egy időben St. Auby Tamást és Kelet-Európa első punk együttesét, a Spions-t. A rendszerváltás sem hozott változást az itteni értékrendben. A művészeti intézmények, kiadók mai vezetői, a pénz- és lehetőség osztók szinte semmiben sem különböznek a kapusi szerepet korábban ellátó bolsevista funkcionáriusoktól, inkább gerinctelenebbek, tudatlanabbak, alattomosabbak náluk. Az emberek magukra vették a bolsevista cenzorok szerepét, mindenki ott akadályozza a másikat, ahol csak tudja. Milliónyi apró, saját munkásságra képtelen kis kritikus született, akik nem tudnak örülni a mások eredményeinek, hanem makacsul keresik az elkészült műveken a pontot, amelybe beleköthetnek. Túl sok okos ember van itt, de alig lézeng néhány, akiben van lélek. Teremtő, alkotó, bátor, öntisztelő lélek. A szabadság itt őrületet és káoszt hozott, amelyben Halász Péternek ugyanúgy nem volt helye, ahogy nekem sincs. Mindmáig a fülembe cseng Halász Péter búcsúbeszédének egyik mondata: „Bár annyian eljöttek volna az előadásaimra, mint a temetésemre!” Fantasztikus, alapvető fontosságú ismereteket terjesztő, magas művészi értékű előadásokat hozott létre a Városi Színházban, üres széksorok előtt. Rettenetes kritikákat kapott, amelyek arról árulkodtak, hogy íróiknak fogalmuk sincs a kortárs színházról, a kortárs művészetről, egyáltalán: a világról, beleértve múltat, jelent és jövőt. Az egyik legnagyobb amerikai képzőművészről, Henry Dargerről szóló előadása után a legnevesebb magyar színikritikus azt írta, hogy Darger nyilvánvalóan kitalált személy, Halász beteges képzeletének szülötte. Ugyanez a kritikus nem ismerte Halász Jack Smith-ről, az amerikai underground egyik világhírű művészéről szóló darabjának főszereplőjét sem. Őt is kitalációnak gondolta. A jól fizetett, mindenféle díjakkal és elismerésekkel elhalmozott, félistennek tekintett kritikus még annyi fáradtságot sem vett, hogy utánanézzen kritikája tárgyának a neten. Az utánunk jövő, jórészt a mi munkáink kasztrálásával kisebb-nagyobb karriereket építő, most kulturális hatalmat gyakorló generáció erős Oedipus komplexumban szenved, legtöbbjük még említeni sem mer bennünket előzményként. Úgy tüntetik fel magukat, mintha a semmiből materializálódtak volna. Mi nem kaptunk a szabad Magyarországon valódi lehetőségeket, munkásságunknak megfelelő pozíciókat, nyilván azért, mert félnek az erőnktől, tudásunktól, tapasztalatainktól. A lehetőségeket, pozíciókat az arctalan statiszták kapták, az őket puhaságuk miatt kedvelő politikától, olyan gyenge, felkészületlen emberek, akik semmit sem tudnak kezdeni az érdemtelenül megkapott hatalommal, csak a káoszt és az országra oly jellemző pitiánerséget terjesztik és fokozzák. Magyarországi alapélményem csaknem fél évszázad után sem változott: mintha egy idegen, primitív, elállatiasodott, ellenséges bolygón hajtanánk végre civilizáló missziót. Nem véletlen, hogy az egyetlen, valóban világhírű, valóban korszakteremtő, mindent a saját erejéből elért magyar színházművész, Halász Péter munkásságát nem ismerte el sem a mindenható politika, sem az úgynevezett „szakma”, a tudatlanoknak ez a gonosz gyülekezete. Még egy nyomorúságos Jászai díjra sem találták méltónak az Amerikában és Európa szerte elismert művészt és pedagógust. Jellemző módon nagyságrendekkel többen eljöttek a róla szóló előadásomra Zágrábban, mint a pár hónappal korábban a Sirályban és a Merlin színházban rendezett Halász Péter emlékműsoraimra. A magyar média persze fogékony a búcsúelőadás bulvár-értékére, szinte nincs olyan újság, magazin, internetes portál, rádióállomás, tévé csatorna, amely ne készített volna velem interjút e tárgyban. Halász Péter, ugyanúgy, mint Bartók, Hamvas, a Spions, vagy én ufóknak, veszélyes földönkívülieknek számítunk Magyarországon, akiket minden ostoba, tudatlan idióta jogosnak és kívánatosnak tart ellehetetleníteni. Az én helyzetemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ma már csak egy internetes portálon tudok, kizárólag művészetről publikálni. Beküldött írásaimra a szerkesztőségek nem is válaszolnak – ilyen még a diktatúra idején is ritkán fordult elő. Ha viszont meghal valaki a kortársaim közül, ugyanazok a leveleimre nem válaszoló szerkesztők azonnal jelentkeznek, hogy írjak nekrológot az elhunytról. Gyakorlatilag tehát kizárólag gyászbeszédeket tudok a szabad magyar sajtóban publikálni. Úgyhogy engem sem érdekel már a magyar közélet, csinálom a magam dolgát és igyekszem a pusztuló társadalmi környezetről, és az azt benépesítő gonosz, elmeháborodott kerti törpékről megfeledkezni.
6. Azt, hogy Halász Péter mély és fontos nyomokat hagyott a honi színházkultúrában bizonyítja róla írt kiváló köteted nagy sikere is. Van-e szó a kötet újrakiadásáról, s várható-e Rólad, vagy a hazai diktatúra idején más külföldre szakadt meghatározó művészről kötet? Kikről lenne a legfontosabb ma ilyet megjelentetni?
A Dowtown Blues könyvem újabb kiadásáról nincs szó. A kiadóval megszakadt a kapcsolatom, miután meg akarta cenzúrázni a kiadásra előkészített Karib könyvemet. A dolog ott tart, hogy az öntisztelet hiányos, saját anyagi érdekeit sem látó kiadó még a gyakori vidéki könyvbemutatókra sem küld a könyvből példányokat, hiába kérik a szervezők. Úgyhogy elkészítettem a Downtown Blues videokönyv változatát, amelyet magam terjesztek, így aztán el is jut az érdeklődőkhöz. A Karib könyvet, az óriási érdeklődés ellenére, hosszas ígérgetések és hazudozások után eddig kilenc kiadó dobta vissza. Hasonlóan jártam a többi nyolc, elkészült könyv-kéziratommal. Az a fajta letisztult, nem a nyelvvel játszó, nem kacsintgatós, hanem közlő, kifejezési pontosságra törekvő irodalom, amelyet én művelek idegen az itteni léha irodalmi hagyományoktól, különösen attól a számomra felfoghatatlan indíttatású, szerzőik okosságát hirdető szófosástól, amit a kortárs magyar írók legtöbbje művel. Az olvasók szeretik a munkáimat, de nem jutnak hozzájuk, mert a kiadók nem teszik a dolgukat. Többek között ezért váltottam át a saját magam készítette, saját magam által terjesztett videokönyvek műfajára, illetve ezért tervezem elkészült, kiadatlan könyveimet az internetről letölthető, elektronikus könyvek formájában terjeszteni. Fontosnak tartanám, hogy végre megjelenjen egy hiteles könyv a Spionsról, hiszen ennek az annakidején ugyancsak nagy gyűlölettel fogadott projektnek óriási hatása volt a magyarországi független kultúra, a punk és a new wave kialakulására, s üzenete mindmáig aktuális. Közelről érintettként hozzá is kezdtem a Spions történet megírásához, de erre a könyvre sem mutatkozott kiadói érdeklődés. Nyilván ha egy hozzá nem értő, tájékozatlan analfabéta vállalkozna a könyv megírására, hibáktól, félreértésektől, félremagyarázásoktól hemzsegő tákolmányát azonnal kiadnák és orrba-szájba reklámoznák. Remélem lesz még időm a Spions könyvet befejezni és akár videokönyv, akár elektronikus könyv formájában, saját erőből kiadni. Nem vagyok fiatal ember, az időm már egyre gyorsabban múlik, s a korábban kifogyhatatlannak tűnő energia tartalékaim is vészesen fogyatkoznak. Jó lenne, ha valaki hitelesen meg tudná írni az 1960-70-es évek Magyarországának történetét, mert ez kiemelkedően fontos szellemtörténeti korszak volt, amelyben igen nagy kultúra- és szabadság teremtő egyéniségek munkálkodtak, akikről alig tudnak valamit az ő eredményeiket élvező új generációk. Korábban számos kiadót megkerestem az erről a korszakról szóló könyv megírásának ötletével, de csak ígéreteket és visszautasításokat kaptam. „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”, mondták a 21. századi cenzorok. Alapvető fontosságú lenne egy hiteles, St. Auby Tamás életútját, munkásságát bemutató monográfia is. A legsötétebb diktatúra idején, és a mostani, semmivel sem kevésbé bűzös, ragacsos sötétségben is, kortárs Hermészként ő hozta, hozza ide a legfényesebb nyugati gondolatokat, s minden műve, megmozdulása hibátlan, tökéletes. Az ő élete és munkássága, Halász Péterhez, Erdély Miklóshoz, Hajas Tiborhoz, vagy a Spions energiaközpontjához, Molnár Gergelyhez hasonlóan örökké példaértékű lesz. Ebben az iszonyatosan alpári, szubhumán, gonosz, tudatlan környezetben, ami a szabad Magyarország lett, persze kevés reményt látok a fentebb felsorolt könyvek megjelenésére. Az én erőm kevés mindehhez, szövetségesek pedig nincsenek.
7. Terveid? Álmaid? Rémálmaid?
Számos megkezdett projektem van. Igyekszem őket a hátralévő, kevés időmben befejezni. Azt hiszem a jövőben jóval kevesebb előadást tartok, jóval kevesebb projektet indítok el Magyarországon, mint eddig, mert nem látom értelmét a pusztába kiáltott szónak, a feneketlen kút szennyvize kimerésének. Rengeteg tiszta energiát nyomtam már ebbe a formátlan, izgága masszába, most már spórolni fogok erőimmel és a munkáimra sokkal fogékonyabb helyek felé igyekszem orientálódni. Megfigyeléseim szerint az ország szellemi romlása olyan mértékben felgyorsult, hogy már nem lehet megállítani, a devolúció visszafordításának lehetőségéről nem is beszélve. Mérhetetlenül untat a környezet agresszív tudatlansága, a folyamatos hazudozás, ígérgetés, legfőképpen a szellemi partnerek hiánya. Budapesten nem kell rémeket álmodni, elég, ha bárhová elmegyek ebben a tönkrevert, megnyomorított, önnön végbelébe bemászni igyekvő városban, s máris mintha egy horror film kellős közepébe cseppentem volna, undorító szörnyek, oszladozó hullák közé.
Contact